2008. június 29., Bécs, Ernst Happel Stadion, kellemes nyári este. Bő fél órája tart a labdarúgó Európa-bajnokság döntője, amikor Torres kap egy lézeres pontosságú átadást Xavi-tól, lendületből könnyedén megkerüli a küszködő német balbekket, Lahm-ot - egyike a klasszikus nyúl kontra teknős párharcoknak az egyetemes futballtörténelemben -, majd egy finom mozdulattal átpöcköli a labdát a kapujából kifutó, elfekvő Lehmann felett. A spanyolok ezzel a góllal nem csak az Eb-cím sorsát döntötték el, hanem hosszú, kínkeserves évtizedek vergődése után végre lekapták a fejükről a minden keresztnél nehezebb bohócsipkájukat, és a történelem szemétledobójába pottyantották.
Mert a spanyol labdarúgó válogatotton sokáig csak nevetni lehetett. Mindig az egyik legerősebb kerettel érkeztek az éppen aktuális világversenyre, az egyik legnagyobb esélyesként kezelve, hogy aztán még keserűbb legyen a menetrendszerű bukásuk. Raúl az utolsó percekben, döntő szituációban a léc fölé bombázza a tizenegyest. A mocskos koreaiak elcsalják a meccset. Vagy egyszerűen csak túl nagy volt az arc, és jött Zidane. Baszki, néha még a csoportból sem sikerült továbbjutni.
Az osztrák-svájci Eb volt a nagy, karmikus fordulópont, amikor a méregerős csapat, a szurkolók, és az általános közhangulat elegyéből kiforrott pozitív közeg végre oda lőtte a selecciónt, ahol futballkultúrája alapján a helye van: a világ tetejére. A spanyol válogatott pedig azóta is folyamatosan a világ legjobb nemzeti csapata.
Oké, hivatalosan egyelőre csak Európa legjobbja, de jelenlegi formájában egy Eb-cím talán még egy VB-győzelemnél is nagyobb szakmai presztizzsel bíró eredmény. És most nem csupán valami fellengzős europid dumát lökök. A mezőny szűkebb, illetve sűrűbb, arányaiban egyszerűen több a jó csapat. Ennek alátámasztásához elég, ha vetünk egy pillanatást a spanyolok 2008-as Eb-csoportjára, majd egyet arra a három baromra, akik idén masíroznak majd az ibériai vágóhídra (Oroszország, Svédország, Görögország vs Svájc, Honduras és Chile, utóbbiakra egy eljövendő posztban kitérek majd). A világbajnokságon ugyan az európai nagyágyúk mellett bele lehet futni még a brazilokba vagy az argentinokba, cserébe viszont alaposan fel van higítva a mezőny mindenféle jött-ment outsiderrel, akik a világ másik felén banánköztársaságok testén át jutottak a legjobb 32-be. Tehát aki uralja Európát, az jó eséllyel uralja a világot is.
Persze, tudom, volt egyszer egy azóta is lidérces álmainkban kísértő görög válogatott, akik megfelelő taktikával, és egy jól kifogott mákszériával végül elpáholták a portugálokat a döntőben, amire egy világbajnokságon bizonyára nem lettek volna képesek, egyszerűen azért, mert több a meccs, úgyhogy egy ehhez hasonló ocsmány malac előfordulási esélye statisztikailag kevésbé valószínű. Mindez azonban nem változtat a tényen, hogy ha egy csapat nem arra épít, hogy majd a csehek minden ziccerüket a kapufára, meg a reklámtáblákba lövik, és akkor lehet döntőzni, akkor az Eb egyszerűen nagyobb falat lehet.
De persze a vébé az vébé, és hiába lehet ott még Új-Zéland is, ez az a torna, amire mindenki figyel, ami mindenkit érdekel, ez működteti a legtöbb pénzt forgató, drabális médiagépezetet, és ezt közvetítik a világon mindenhol. Úgyhogy aki a történelem legfényesebb lapjaira pályázik, annak itt kell villantania az acélt. Mert azt még talán anyám is meg tudná mondani, hogy kicsoda Diego Maradona.
Algebra de la Roja
Folytassuk az alaptétel bizonyítását, miszerint ez a világ legjobb válogatottja. Ha valakinek a fenti okfejtés az Eb-győzelem kapcsán nem lenne elég meggyőző, annak most a pofájába vágnám a tényeket:
- Az elmúlt két évben gyakorlatilag kibérelték az első helyet a FIFA hivatalos világranglistáján, aminek a komolyanvehetőségét lehet vitatni (ütős érv lehetne például, hogy jelenleg ez a se íze se bűze brazil válogatott állhat az első helyen), meg rugózni mindenféle koeffcienseken, vagy miken, az viszont tény, hogy ezt az előkelő pozíciót annak a brutális veretlenségi illetve győzelmi sorozatának köszönheti a csapat, amivel sorra döntögette a rekordokat jelen évtized végén. Ugyan az all time rekordot, a brazilok 35 meccses veretlenségi szériáját egy amcsik elleni apró kisiklásnak köszönhetően csak beállítani sikerült, ütni nem, az Európát és a világot leigázó erődemonstráció méretei így is igazolják a totális dominanciát. Ilyen hosszú és büszke hódító hadjáratot húsz évente egyszer, ha látni - volt ugye ilyen csapatunk nekünk is, megkérdőjelezhetetlen világelsőnek tartottuk, és sosem zavartattuk magunkat azzal az aprósággal, hogy a legkínosabb pillanatban bukta el a világbajnoki címet.
- 100%-os teljesítmény a vb-selejtezőkön, értsd 10 meccsen 10 győzelem. Erre a spanyolokon kívül csak a hollandok voltak képesek, de nekik eleve eggyel kevesebb csapattal kellett megbírkózniuk az egyetlen ötfős európai csoportban, és a legnagyobb ellenfeleik a favágó foci két nagy nemzete, Norvégia és Skócia voltak. Persze a törökök és a bosnyákok sem feltétlenül a joga bonito nagykövetei, de róluk még Bozsik Pepe is megmondta, hogy kombinatív és rövidpasszos játékban gondolkodnak! note: ha létezne igazság a Földön, akkor a bosnyákok kiverték volna a bugris portugálokat a pótselejtezők során, de nem létezik.
- Ebben a csapatban játszanak a legjobb játékosok. Ez ugyan egy szubjektív, papíron kevésbé meggyőzően igazolható állítás, de a spanyolok még erre is képesek, nézzünk csak utána, hogy az elmúlt két év Aranylabda-szavazásain hogy szerepeltek: 2008-ban három spanyol a legjobb ötben, 2009-ben kettő - név szerint: Torres, Casillas, Iniesta, illetve Xavi zsinórban kétszer, de az Eb-t követően még Villa is befurakodott a top 10-be, Sennának sem hiányzott hozzá sok -, ez összesen tízből öt. Természetesen az Eb legjobb játékosának járó címet is egy spanyol rakhatta zsebre (Xavi). A világ két legjobb játékosa jelen pillanatban ugyan egy argentin kertitörpe meg valami portugál ribanc, de a vb-résztvevő csapatok közül messze Spanyolország bír a legkiegyensúlyozottabb, legkiegyenlítettebben világklasszis játékoskerettel. A sokak által a világ legjobb klubcsapataként definiált FC Barcelona nyolc, a bajnokságot idén 96 ponttal záró Real Madrid öt játékost ad a válogatott 23 fős vb-keretébe. Azt pedig még testvérek között sem illik vitatni, hogy a világon jelenleg ők bírnak a legjobb középpályás-sorral és csatárkettőssel, de a védelem és a kapusposzt minősége és merítési lehetőségei is kiemelkedőek.
- A szép spanyol hagyományoktól, és az idei vb nagycsapatainak egyik általános tendenciájától eltérően a szövetségi kapitány se nem inkompetens hülye (Maradona), se nem elmeháborodott (Maradona, Domenech), se nem öntörvényű, zöldfülű lázadó (Maradona, Dunga), ellenben kikezdhetetlen szakember, egy velejéig elegáns úr - lásd fejléc -, Vicente Del Bosque. Róla egyelőre elég annyit tudni, hogy az ezredforduló környékén négy év alatt többek között két Bajnokok Ligája győzelemig vezényelte az akkori Barcelonát az akkor a világ legjobb csapatának számító Real Madridot, hogy aztán méltatlan távozását követően a klub többé a nyolcaddöntőkön se legyen képes átevickélni.
A labda birtoklására, és a villámgyors passzokra építő spanyol stílus, a tiki-taka szakavatott ismerője, a keze alatt a Madrid nem csak eredményes, de nagyon látványos és intelligens, egy szóval sexy futballt is játszott, nélküle azonban már nem volt, aki összefogja Florentino Perez sztárcsürhéjét. A spanyol szövetség éveken át sóvárgott utána, sokáig nem akarta beadni a derekát, aztán megérezhetett valamit, mert még a győztes Eb előtt beleegyezett, hogy a torna után ő kövesse Luis Aragonést a szövetségi kapitány posztján. Bizonyára tudta, hogy mit csinál, mert az időzítése tökéletesnek tűnik, az eddigi mérlege a válogatottal dicsőséges: 23 meccsen 22 győzelem és 1 vereség, valamint bestiális arányú, +52-es gólkülönbség (65 rúgott, 13 kapott gól). A Konföderációs Miki egér Kupát ugyan a brazilok nyerték meg, de az nyugodtan az övék lehet, parasztvakításra pont jó (a brazil népet ismerve ettől még ugyanúgy vasvillával fogják megkergetni Kaká-t odahaza, ha szopnak a VB-n).
A világbajnokság tétje tehát nem annak a bizonyítása, hogy ez a világ legjobb csapata, ezt ugyanis már tudjuk, ennél sokkal magasztosabb célokért kell végigpofozni a mezőnyt. Spanyol válogatott még soha nem távozott aranyéremmel világbajnokságról, és azon nemzetek összeszámolásához is bőven elég az egyik kezünk, akik képesek voltak 2 éven belül Európa-bajnokságot, és világbajnokságot is nyerni. Jóelőre kikiáltott esélyesnek lenni pedig - különösen a mai modern labdarúgásban - az egyik legtöbb csapdát magában rejtő kollektív tudatállapot, amivel egy csapat és egy nemzet nekifuthat egy ekkora megmérettetésnek, így diadalt aratni pedig olyan képesség, ami tényleg csak a valaha volt legjobbak sajátja.
A selección szemei előtt tehát nem is lebeghet más cél, mint a halhatatlanná válás. Hogy még anyád is tudja, hogy ki az a Fernando Torres.
(Időközben Del Bosque közhírré tétette a 23 fős utazó keret végleges névsorát, lehet barátkozni velük, íme: Iker Casillas, Pepe Reina, Víctor Valdés, Raúl Albiol, Álvaro Arbeloa, Joan Capdevila, Carlos Marchena, Gerard Piqué, Carles Puyol, Sergio Ramos, Xabi Alonso, Sergi Busquets, Cesc Fàbregas, Andrés Iniesta, Javi Martínez, David Silva, Xavi Hernández, Jesús Navas, Juan Mata, Pedro Rodríguez, Fernando Llorente, Fernando Torres, David Villa; róluk részletes poszt holnap nemsokára, stay tuned)
