Spanyolország - Portugália 1 - 0
Kellett már, nagyon kellett ez a szép, egészséges pont a spanyol válogatottal kapcsolatos mondatok végére a folyamatosan gyülekező, ocsmány kérdőjelek helyett. A kínzó grammatikai feladvány megoldásához fontos volt nagy vadra lőni végre, bár ennél a svájci bőrbe bújt portugál torzónál szebb trófeákat is ki lehet még akasztani a falra remélhetőleg. Európa braziljai többé-kevésbé azt csinálták, amire számítani lehetett tőlük, a selección pedig abszolút megérdemelten, jó játékkal lökte ki őket a legjobb nyolcba jutásért furakodók sorából - szóval végre újjászületett, abbahagyta a pöcsölést, és hozzálátott a világbajnokság megnyeréséhez. Na jó, majdnem.
Derekasan meg lett hajtva az első tíz-tizenöt perc, és bár igazán komoly gólhelyzet nem alakult ki, a portugálokkal azért így is sikerült megértetni, hogy kié a nagyobb. Sajnos a kéjes öröm megnyugtató kiteljesedése előtt a spanyol csapat teljesítménye újfent visszacsöppent annak a jellegzetes, bágyadt lábvízben való apatikus tapicskolásnak a stádiumába, amit az eddigi mérkőzések során már épp elégszer szenvedhettünk végig. Ugyanahhoz a felálláshoz ugyanaz a lemez szólt: alacsony intenzitás, reménytelen labdajáratás és -fényezés, hiányzó ritmusváltások, rendre elméretezett vagy csak simán pontatlan utolsó passzok. Leginkább az ellenfél stílusa változott a legutóbbi találkozóhoz képest, a portugáloknak Chilével ellentétben eszük ágában sem volt mániákusan rohamozni, inkább hagyták a cicákat játszadozni a pamutgombolyoggal, miközben fegyelmezetten tartották magukat a taktikai utasításokhoz, lezárva minden passzsávot, emberfogás helyett területvédekezést alkalmazva főleg. A támadásaik építgetése során beérték az alamizsnával, az elcsent labdákból indított kontrákkal történő ijesztgetéssel, de a spanyol védelem ezúttal elég határozottan állt a lábán ahhoz, hogy ezek az akciók ne torkolhassanak ziccerekbe. Ez a viszonylagos patthelyzet aztán eltartott úgy egy szűk órán keresztül, miközben egy percről perce magabiztosabban és kitartóbban védekező portugál csapat állt szemben egy csappanó önbizalmú, játékát hiába kereső spanyollal, mi pedig egy közülmúltbéli kellemetlen bad trip fojtogató flashbackjét élhettük át: "halál biztos, hogy ezek a surmó gecik találnak egy gólt valami előrevágott szarból, mint a svájciak, hogy a francba gondolhattam komolyan, hogy ennek az örök vesztes spanyol válogatottnak szurkolok?"
Aztán szerencsére jött Del Bosque, és a világbajnokságon végrehajtott eddigi legjobb cseréjével véget vetett a rosszindulatú hallucinációknak. A szerkezethez inkább nem nyúlt, pusztán kicserélt egy rozsdásan nyekergő csavart egy vadi újra, és csodák csodájára a gépezet szép lassan zakatolni kezdett. Pedig a Torres helyére és posztjára beálló Llorente nem csinált semmi különöset, már amennyiben ezeket a dolgokat csak Torres jelenlegi formájához képest minősítjük különösnek (és sajnos igen, annak kell minősítenünk); a bilbaói melák egyszerűen csak friss volt, gyors és agresszív, pontosan tudta hogyan és hova kell szaladgálnia, hogy a védőket kiverje a víz, a társai előtt pedig új, felfedezésre váró területek nyíljanak. Ha a portugálok nem lettek volna szánt szándékkal gyámoltalanok előrefele, akkor ezen a ponton talán még be tudtak volna ékelni valamit az egyre nagyobb fordulatszámon pörgő spanyol kerék üllői közé, de hiába, Quieroz azért nem egy Ferguson, de még csak nem is egy Scolari, és a zsugori támadójátéknak hamar meglett a böjtje: Xavi első igazán váratlan megoldása után David Villa 22 centiméteres lesről indulva először Eduardóba lőtt, majd a kipattanót már totojázás nélkül bevágta a léc alá. Nos, igen, a gól tényleg lesről született, de gyáva népnek nincs hazája, és bár nem állítom, hogy ez bármiféle morális alapot szolgáltathat szabálytalan módszerek bevetésére, azért egyértelmű volt, hogy melyik csapat tett többet a kínszenvedéssel felérő hosszabbítás elkerüléséért.
Ami innentől következett, az iskolajáték volt, nem több, nem kevesebb. Mintha valahol valaki megpendített volna egy húrt, aminek a hangjára hirtelen minden addig kókadozó spanyol játékosba élet költözött volna. Xavi elkezdte diktálni a tempót, a többiek pedig azonnal felvették a ritmust: Puyol visszatalált az akárhonnan akárhova becsúszok formájához, Capdevilának isteni látomása volt, felállt a kerekesszékéből és újra megtanult járni, de Iniesta is megélénkült, Sergio Ramos is nagyobb vehemenciával szántotta fel a jobb oldalt, David Villa pedig szimplán bebizonyította, hogy ő ennek a világbajnokságnak a legjobb játékosa. Hamar kiderült, hogy Portugáliának nincs semmiféle B-terve, ráadásul a Cé is besült (szóvicc!), és bár pár percre sikerült beszorítaniuk a spanyolokat, igazából ők sem gondolhatták komolyan, hogy ebből még lehet bármi. Négyből három meccs folyamán egyetlen árva gólt sem bírtak lőni, az a hetes pedig tökéletesen érdektelen egy olyan ország csapatával szemben, ahol éjjel ki kell kapcsolni a közvilágítást, csak hogy ne vesszen kárba az elektromos energia. Igazi balhés utcagyerek karakterrel bír ez a Portugália, a kicsiket és gyengéket agyba-főbe veri, a nagyokkal szemben viszont csak sunyi harcmodort alkalmazva, hátulról mer támadni. Lesgól ide vagy oda, megérdemelték a sorsukat, és a szurkolóikon kívül valószínűleg mindenki jobban jár azzal, hogy a gólképtelen taktikájukkal 4 éve már pofátlanul bronzmeccsig menetelő banda idén korábban repülhetett haza.
A gonosz tehát legyőzettetett, a jó elnyerte méltó jutalmát, mielőtt azonban felcsendülnének a vuvuzelák fanfárok, lehullana a függöny, a közönség pedig ékes zümmögésben tapsviharban törne ki, szögezzünk le néhány dolgot.
1. Messze van még a csúcsforma, nagyon messze. A gólig legfeljebb csak helyzetecskék akadtak, utána pedig ha össze nem is omlottak a portugálok, azért a kénytelen, de reménytelen kinyílásuk jelentősen megkönnyítette a selección dolgát. Ez korántsem annyira automatikus előjog ám, a chileiek például két bekapott gól és egy piros lap után sem voltak hajlandóak a földön maradni, nem is ízlett ugye senkinek a főztjük. Szóval még ne kiáltsuk ki ezt a valóban jól sikerült feltámadást tudatos formaidőzítésnek, inkább vegyük észre, hogy egy órán keresztül pontosan annyira gúzsba volt kötve a csapat, mint az eddigi meccsek során túl sokszor.
2. Amennyiben ez a formáció tényleg Torres ballasztként funkcionálása miatt nem működött, akkor egyszerű a megoldás: le kell ültetni a padra. Azonban nem csak Llorente megragadása a kezdőben kétséges, hanem sajnos az is, hogy ez a csere nem csak a meglepetés-faktor miatt volt-e működőképes, mert hát erre tényleg nem számíthatott Quieroz az eddigi spanyol meccsek alapján. Így Torres formájának a javulása továbbra is kardinális kérdés.
3. Kellett a szerencse. A les az les, ragozzuk bárhogy, ideologizáljuk akárhogy. Ahogy azt is meg lehet köszönni Quieroz-nak, hogy láthatóan nem a sebezhető spanyol széleken játszatta Ronaldót, inkább odavetette az oroszlánok elé, ezzel kiherélve a játékát, majd utólag szépen rákente a balhét (hogy CR csapatkapitányként amúgy szégyenletes teljesítményt nyújtott, és hogy érdemtelenül emlegetik zseniként még akkor is, ha valóban ő a világ talán legveszélyesebb játékosa, az pedig nem eme blog témája).
Casilllas (6,5) - Több ízben élt együtt a játékkal nagyszerűen, és egy óriási bravúrt is bemutatott egy veszélyesen felpattanó lövésnél, amibe viszont éppen ő ért bele nagyon szerencsétlenül. Ronaldo egyik szabadrúgása elég ijesztően pattant ki róla, szerencséje volt, hogy nem valamelyik csatár elé.
Capdevila (6.5) - Érezhetően mindent megtett - már ami a jelenlegi formájától kitelik -, hogy kiköszörülje az utóbbi meccsek csorbáját, a második félidőre ez nagyjából össze is jött neki. A vége felé már kifejezetten jól játszott, volt egy gyönyörű szólója és összehozott egy piroslapot Ricardo Costának, bár ennek az utolsó percekben már nem sok hatása volt a mérkőzésre. Most inkább nem mondom, hogy pofátlan műeséssel, mindenki döntse el maga, Quierozék mindenesetre nem hivatkoztak erre a nyilatkozataikban.
Piqué (7) - Almediával meggyűlt a baja párszor, aztán a második félidő nagyobbik részében már nem tudták megingatni.
Puyol (7) - Még mindig nem a legjobb, de már alakul, kaptunk pár trademark Puyol-becsúszást is végre.
Sergio Ramos (8) - Majdnem végig zseniálisan teljesített a megint egyedül általa bejátszott jobb szélen, a hagyományos forrófejűségének most nyoma sem volt, megfontoltan időzítette az életveszélyes felfutásait. Külön emeli teljesítményének a fényét, hogy a vb egyik legjobb szélső védőjével, Coentrao-val is foglalkoznia kellett a támadások mellett. A második félidőre még tovább javult és egy fantasztikus, gólt érő lövését épphogy csak ki tudta piszkálni Eduardo.
Busquets (7,5) - Folyamatosan gürcölt, gyűjtögette a labdákat, eközben 106 passzából 98 talált társat, ezzel a precizitással (92,45%) pedig toronymagas első lett a mezőnyben. Viszont a hatáskörét most nem nagyon lépte át, nem nyújtott különösebb extrákat az egyébként hibátlan játéka.
Xabi Alonso (6,5) - Enyhén indiszponáltnak tűnt, talán még fizikailag sem volt 100%-os, de odatette magát és a pontosságával azért nem volt gond.
Xavi (7) - Az első félidőben a vb-n lassan megszokott Tesco gazdaságos Xavi-t kellett bámulnunk, a másodikban aztán kárpótolt minket egy gyönyörű gólpasszal és az azt követő tanári játékával. Ha Xavi jó, a csapat is működik, tehát mostantól kezdve remélhetőleg felpörög.
Iniesta (7) - Egyelőre elmaradnak a tökösebb megoldásai, talán nem bízik eléggé magában, vagy fél a sérülésektől, ezért egyetlen iniestás szólóra sem csodálkozhattunk még rá a vébén. A második félidőben így is egyértelműen húzóemberré lépett elő, az elsőben azért még adós volt ezzel. Del Bosque elég kötetlen szerepkörben játszatta Xavi mellett, feltűnt mindenhol.
David Villa (8,5) - No comment.
Torres (5,5) - Elnéző osztályzat, mert egy jó lövése azért akadt, ismét tizenegyest érően buktatták (amiért ismét elmaradt a büntető), és láthatóan baromira igyekszik. De egyelőre iszonyú lassú és körülményes sajnos, a régi dinamizmusa még sehol, és néha mintha fogalma sem lenne arról, hogy hol van éppen, legtöbbször simán szerelik.
Llorente (7) - Sokatmondó, ha összehasonlítjuk a passzainak pontossági mutatóját a hosszabb ideig pályán tartózkodó Torres-ével (9/11 - 6/14 ide). Precíz volt és agilis, felpörgette a játékot, és ha jobban koncentrál, könnyedén szerezhetett volna akár két gólt is.
(Pedro és Marchena pontozhatatlan ideig lépett csak pályára.)
Spanyolország: Casillas, Piqué, Puyol, Iniesta, Villa (Pedro 88'), Xavi, Torres (Llorente 58'), Capdevila, Xabi Alonso (Marchena 90' +3), Ramos, Busquets
Portugália: Eduardo, Alves, Carvalho, C. Ronaldo, Simao (Liedson 72'), Pepe (Mendes '72), Meireles, Almeida (Danny 58'), Tiago, R. Costa, Coentrao
Gólszerző: Villa (63')
Az örömteli pozitívumok mellett a mérkőzés legfontosabb konzekvenciája az, hogy ez a csapat bár játékában olykor igen, mentalitásában egyelőre cseppet sem az a tipikus Született Spanyol Lúzer, mint a mindenkori elődje (amit valószínűleg az Eb-győzelemnek köszönhet nagyrészt). Ezt a Portugália elleni meccset is el lehetett volna veszíteni százféle módon és ponton, de hiába lökdöste jobbról a döcögő taktika, balról pedig egyes játékosok gyengébb formája, a selección nem volt hajlandó kibillenni az egyensúlyából, és a legkritikusabb pillanatban a harcra szavazott a pityeregve sarokbakuporodás helyett (pedig a spanyolok 32 éve nem nyertek meg egyetlen vb-meccset sem, ahol az állás 0-0 volt a félidőben). Ezért aztán - ellentétben a Chile elleni meccsel - rászolgált a szerencséjére, de hogy tényleg megváltotta-e önmagát, az csak a következő mérkőzés(ek)en fog kiderülni.
Következő meccs: Spanyolország - Paraguay, vb-negyeddöntő, július 3., szombat, 20:30