2008. június 29., Bécs, Ernst Happel Stadion, kellemes nyári este. Bő fél órája tart a labdarúgó Európa-bajnokság döntője, amikor Torres kap egy lézeres pontosságú átadást Xavi-tól, lendületből könnyedén megkerüli a küszködő német balbekket, Lahm-ot - egyike a klasszikus nyúl kontra teknős párharcoknak az egyetemes futballtörténelemben -, majd egy finom mozdulattal átpöcköli a labdát a kapujából kifutó, elfekvő Lehmann felett. A spanyolok ezzel a góllal nem csak az Eb-cím sorsát döntötték el, hanem hosszú, kínkeserves évtizedek vergődése után végre lekapták a fejükről a minden keresztnél nehezebb bohócsipkájukat, és a történelem szemétledobójába pottyantották.
Mert a spanyol labdarúgó válogatotton sokáig csak nevetni lehetett. Mindig az egyik legerősebb kerettel érkeztek az éppen aktuális világversenyre, az egyik legnagyobb esélyesként kezelve, hogy aztán még keserűbb legyen a menetrendszerű bukásuk. Raúl az utolsó percekben, döntő szituációban a léc fölé bombázza a tizenegyest. A mocskos koreaiak elcsalják a meccset. Vagy egyszerűen csak túl nagy volt az arc, és jött Zidane. Baszki, néha még a csoportból sem sikerült továbbjutni.
Az osztrák-svájci Eb volt a nagy, karmikus fordulópont, amikor a méregerős csapat, a szurkolók, és az általános közhangulat elegyéből kiforrott pozitív közeg végre oda lőtte a selecciónt, ahol futballkultúrája alapján a helye van: a világ tetejére. A spanyol válogatott pedig azóta is folyamatosan a világ legjobb nemzeti csapata.