Spanyolország - Honduras  2 - 0

Az alpesi banda elleni cumival eldőlt az is, hogy ennél kedvezőbb nehezen lehetne a csoportmeccsek kronológiai sorrendje: joggal várhatta a tisztelt publikum, hogy Xaviék az önbecsülésük újjáépítése és a szurkolók kiszolgálása érdekében minden egyes ott kihagyott helyzetért kettesével mérik majd a botütéseket a jajveszékelő Honduras seggére. Sajnos a misszió célkitűzéseit nem sikerült maradéktalanul teljesíteni.

Alapjában véve könnyed nyári mozit szórakozhattunk végig, a casting jól sikerült, többnyire ültek a poénok, és csak néha kellett unalmunkban az előttünk ülő szerelmespár fejét popcornnal dobálnunk. A mű azonban decens volta ellenére sem volt képes kiváltani az elsöprő katarzis élményét, ugyanis akadt a forgatókönyvben egy komoly dramaturgiai buktatópont: a főhős David Villa elszart tizenegyese. Pedig majdnem minden klappolt addig a pontig, az első gól viszonylag hamar jött, majd némi pozitív feszültséggel teli, jóleső várakozás után követte a második, persze nem túl gyorsan, nem rögtön, csak hogy jusson időnk kiélvezni azokat az apró izgalommorzsákat, amik egy ilyen macska-egér jellegű párharc közepette potyoghatnak a tányérunkra. Akik azzal érvelnek egy nagy csapatnak való szurkolás ellen, hogy abban nincsen semmi izgalmas, azok valószínűleg nem értik, vagy szimplán nem igénylik ezt a fajta szadista örömöt, amit a ragadozóval való azonosulás nyújtani képes. Amikor Navas-t felrúgták a büntetőterületen belül, Nishimura bíró pedig a tizenegyespontra mutatott, az lehetett volna eme nemes passzió gyakorlásának az orgazmikus betetőzése, de jött Villa és elcseszett mindent. Illetve rámutatott mindarra, ami el van cseszve.

Jobban hasonlított ez az egész produkció a Svájc ellenire, mint azt egy felszínes szemlélő gondolná. Persze az eredmény lényegesen jobb lett, de mi Honduras újragyarmatosítását vártuk, ez a két találat viszont még egy tisztességes partraszálláshoz sem elég, a nagyobb ziccereket pedig nyugodtan írhatjuk a svájciakhoz képest jóval gyengébb játékerőt képviselő ellenfél számlájára. Sznob hiszti? Nem egészen. A zavaró párhuzam abból fakad, hogy a múltkor is több raklapnyi gól maradt a játékosok lábában, meg most is, és amikor még a legnyilvánvalóbb pillanatban sem sikerül egyértelműen és végképp átszakítani a gátakat, akkor erősödik a gyanú, hogy a puszta balszerencsénél mélyebb összefüggéseket kell keresni. Az egyéni teljesítményekbe ezúttal sem lehetett komolyabban belekötni, megvolt a hajtás és megvolt az összességében jónak mondható, látványos játék is, ennek a csapatnak még akkor is a csodájára jár a világ, ha épp nem csillog legszebb fényében. Azonban az eddigi két vb-meccsen mutatott pepecselős, jobbnál is jobb lövőhelyzeteket kereső görcsös hozzáállás azt sugallja, hogy a selecciónból egyelőre hiányzik az a korlátokat ledöntő plusz alkotóelem, az a koncentrált belső erő, ami többé tesz egy csapatot világklasszisok összeszokott munkaközösségénél, ami átjárta és csúcsra juttatta az Eb-győztes gárdát is, és aminek köszönhetően ez a mérkőzés épp úgy végződhetett volna 7-0-ra, mint a portugálok aznap délután tartott erődemonstrációja Észak-Korea ellen. Hogy ez a spanyolok vb-szekrényében megbúvó méretes csontvázaknak, a csapategység érezhetően gyengébb vibrálásának, vagy egyszerűen csak a korábbiaktól eltérő taktikának köszönhető, azt egyelőre csak csínjával szabad feszegetni, mert egy meccs még hátra van a csoportkörből, és pillanatnyilag az sem tuti, hogy utána a brazilokkal kell majd játszani.

Csak halkan merem elsuttogni azt a gondolatot, ami a kihagyott büntető után elsőként tódult az agyamba: amennyiben a csapat nem rúg egy harmadik gólt, úgy nem lesz világbajnok. Itt dől el és most, ezen a helyen és időben kell legyőzniük saját magukat, mert erre lehetőséget biztosító alkalom csak nagyon kevés akad egy nagy tornán (akárcsak az életben), és ha valakinek ezt tökéletesen kell tudnia, akkor az éppen a spanyol válogatott. Aztán a harmadik gól mégsem akaródzott megszületni, sőt, ahogy a tizi után apránként elkezdett csökkenni a támadójáték intenzitása, úgy vált egyre kínosabbá és frusztrálóbbá az eset szimbolikája is. Mintha az est főszereplője nem csak a saját mennybemenetelét hiúsította volna meg hibájával, hanem egész Spanyolországét is (csókoltatom Bill Shankly-t). Persze lehet, hogy mindez csupán ösztönös paranoia és adjuk meg Hondurasnak is azt, ami jár neki, Fabregas és Villa ziccereinél például paradés mentéseket mutattak be, pedig azokat nehezen lehetett volna jobban kivitelezni. 

Ami a taktikát illeti, Del Bosque továbbra sem találja a tökéletes felállást, amit ezúttal Iniesta hiánya miatt kellett átszerkeszteni. Az alapvető probléma a hadrenddel az volt, hogy két mélységi középpályással, a vonalszélsőt játszó Jesús Navas-szal és a gólszerzésre fókuszáló Villával a magához képest egyébként is tompa és pontatlan Xavi nagyon egyedül volt a támadósor mögött. A komponálásban alapesetben segít neki a szélekről rendszeresen középre húzódó Iniesta és Silva, nélkülük azonban nem nagyon volt kivel összejátszania az apró katalán irányítónak, nem is sikerült soha huzamosabb ideig a saját tizenhatosán belülre szorítani az ellenfelet. Meglepő volt tehát, amikor Fabregas éppen Xavi helyére állt be, nem pedig mellé, de ezt leszámítva is kizárólag posztra cserélt a kapitány, ami egy pöttyet konzervatív lépésnek tűnt az ostromállapotot csak szakaszokra beállítani képes játékrendszer fényében.

Casillas (0) - Továbbra is izgatottan várjuk, hogy mire képes Iker borotvájának az ereje, sokatmondó, hogy pontosan nulla lövés találta el a kapuját. Az elején egy kijövetelnél nagyon résen kellett lennie, de ezt leszámítva nincs mit pontozni a teljesítményén.

Sergio Ramos (7,5) - Abszolút neki találták ki ezt a meccset, a védekezéssel nem sokat kellett foglalkoznia, úgyhogy életvidáman nyargalászhatott fel a támadásokkal. Ötletes és kombinatív megoldásokat mutatott be, egy jó lövése is majdnem beakadt távolról.

Piqué (7) - Egyetlen elkésett belépőt leszámítva hiba nélkül, elegánsan játszott, persze nem is tesztelték komolyabb szinten. Hihetetlenül peches, ezúttal a szájából ömlött a vér, meg a hímtagját is telibetrafálták egy labdával, de semmi gond, ami nem öl meg, az csak erősebbé tesz ugye.

Puyol (6,5) - Kevésbé volt meghatározó a jelenléte Piqué-nél, de szorgalmasan melózott az ifjú titán árnyékában.

Capdevila (6,5) - Villa nem nagyon szorult rá a segítségére a bal szélen, úgyhogy a felfutásai nem hajtottak különösebb hasznot, de egyébként is kicsit fásultnak tűnt az öreg, talán ideje lenne Arbeloát is kipróbálni a helyén.

Busquets (7,5) - Kiváló performansz volt ez Sergio-tól, agresszíven tapadt a hondurasiakra, de előrefele is hozzátett ezt-azt. Xabi művészi alakításaihoz valószínűleg az ő vérszopó stílusa a kulcs.

Xabi Alonso (8) - Továbbra is a csapat legjobbja, megszámlálhatatlan mennyiségű jó passza volt, zseniálisan szervezte a játékot mélységből. Az egymást tehermentesítő párosuk Busquets-cel kiválóan működik, az más kérdés, hogy Del Bosque talán túlságosan is beleszeretett ebbe a szép darab fába, amitől nem látja az erdőt.

Xavi (7) - Egyelőre hiánycikk a játékából az a gyilkos precizitás, ami a világ legjobb középpályásává teszi, talán rajta érződik legjobban a fáradtság, és ez a jelenlegi szisztéma sem nagyon könnyíti meg a dolgát.

Villa (8) - Egy bődületesen nagy kapufával indított, majd belőtte a vb csoportküzdelmeinek talán legszebb gólját. Láthatólag jót tett neki, hogy az eddigiektől eltérően kötetlenebb szerepkörben játszhatott, nagy élvezettel cikázott a tehetetlen hondurasiak között, de a klasszikusabb széljáték elemeit is bemutatta, jól húzta szét a védelmet. Szerzett még egy gólt, de amikor visszakerült középre, akkor is helyzetbe tudott kerülni. A kihagyott büntetőn kívül még egy oka van annak, hogy miért nem kaphat még ennél is jobb pontszámot: hatalmas ostobaság volt lekevernie azt a taslit Izaguirrének, ha a bíró kiszúrja - mondjuk mert az a szerencsétlen hondurasi valamelyik európai akadémián nevelkedik, ahol megtanulja, hogy ilyenkor a földön kell fetrengeni a fejét fogva -, akkor rendesen megszophatta volna a csapat. Utólag még így is eltilthatják, bár röhejes lenne, ha több meccset varrnának a nyakába, miközben egy pályán beszedett pirosért csak egyet kell kihagyni.

Jesús Navas (7) - A jó és a közepes között ingadozott a teljesítménye, többnyire nagyon pontatlan volt, viszont feljegyezhetett egy gólpasszt, és kiharcolt egy büntetőt is. Rengeteget volt játékban, életre kelti a jobb szélt, még ha kicsit lutri is az ő beadásaira apellálni.

Torres (6,5) - Összehozhatott volna egy tizenegyest, de a bíró elnézte, lőhetett volna több gólt is, de rá nem jellemző módon rendre rossz megoldásokat választott. Sírjunk vagy nevessünk? Továbbra is olajozódnia kell, a vb-szinthez még rozsdás.

Fabregas (7) - Ahogy beállt, azonnal lőhetett volna egy gólt, szinte tökéletesen oldotta meg, nem rajta múlt, bár talán észrevehette volna az üres kapu előtt ácsorgó Torres-t. Nem volt rosszabb Xavinál.

Mata (7) - Járt neki már pár játékperc, sikerült is élnie vele. A csapatot ugyan nem rázta fel az akkor már egyre enerváltabbá váló állapotából, de alapvetően meggyőző volt, akadt egy veszélyes lövése és pár okos passza is.

Arbeloa (0) - Csak szűk negyed órát töltött a pályán, inkább a bal oldalon néztem volna meg, Sergio Ramos-t úgysem képes kiszorítani.

Spanyolország: Casillas, Ramos (Arbeloa 77'), Piqué, Puyol, Capdevila, Xabi Alonso, Busquets, Xavi (Fabregas 66'), Jesús Navas, Villa, Torres (Mata 70')
Honduras: Valladares, Chavez, Figueroa, W. Palacios, Suazo (J. Palacios '84), Espinoza (Welcome '46), Martinez, Turcios (Nunez 63'), Guevara, Izaguierre, Mendoza
Gólszerző: Villa (17' 51')

Felemás érzéseket keltett a meccs tehát, ahhoz nem volt elég frusztráló, hogy teljes erőből kelljen kongatni a vészharangokat, ahhoz viszont nem volt elég felemelő, hogy a fanatikusok máris a döntőben láthassák a csapatot. Az mindenesetre biztos, hogy Chile ellen nem lesz két talicskára való elszórakozható helyzet, olyan luxusról pedig, mint egy tizenegyes mellérúgása, jobb nem is álmodozni.

Következő meccs: Spanyolország - Chile, június 25., péntek, 20:30