Spanyolország - Paraguay 1 - 0
A selección egy-egy mérkőzése közben nagyjából a következő érzelmi állapotok lesznek úrrá azon a szerencsétlenen, aki nekik szurkol ezen a világbajnokságon (időrendi sorrendben): keserű csalódás, jeges rettegés, páni félelem, részleges megkönnyebbülés, majd a végén jön a visszafogott, de titkon reményteljes bizakodás, hogy legközelebb tényleg másképp lesz majd minden. Legalábbis a Portugália elleni meccs utolsó félórája alapján naivan azt feltételezhettük, hogy többé nem kell már felülnünk erre az ideggyötrő emocionális szellemvasútra, pedig dehogynem kellett, sőt, ezúttal még egy tarkónknak szegezett pisztolycső is kényszerített a beszállásra. Még nem teljesen világos, hogy hogyan sikerült élve kikászálódni.
Szóval az várható volt, hogy Paraguay sündisznót alakít majd, de hogy ennyire agresszív és tüskés kis vakarcsot, az már kevésbé. A paraguayi edző, Gerardo Martino meglepiként egy alaposan felforgatott kezdőcsapattal készült erre az összecsapásra, ezzel szemben Del Bosque-nek volt pofája pontosan ugyanazt a 11 embert pályára küldeni most is, mint akik az elmúlt két mérkőzés során már keresztülvezettek minket az idegtépő töketlenség passiójának különböző stációin. A csoportkörben még hiánycikként számonkérhető folytonosságot akár örömmel is lehetne üdvözölni most, ha nem pont egy érezhetően működésképtelen verzió mellett horgonyzott volna le a kapitány. Hiába derék dolog a futballfilozófia és becsülendő a vezérelv, hogy a csapat minden körülmények között ragaszkodik a saját egyéniségéhez és játékfelfogásához, ha ez a stílus egy adott ponton túl már könnyen kiszámíthatóvá, ebből kifolyólag pedig teljesen hatástalanná válik. A gyengébb erőkből álló, de masszív és szervezett Paraguay pontosan tudta, hogy milyen módszerekkel kell elszívni minden levegőt a sikeresen meglepett spanyol játékosok elől, mivel Martino az egysíkú portugál Quieroz-zsal ellentétben észrevette, hogy eddig a Chile által alkalmazott letámadás tudta leginkább kizökkenteni koncentrációjából a labdajáratással folyamatosan a tökéletes alfa állapot elérésére törekedő Xaviékat. Martino játékosai a chileiekhez képest ziccerekig ugyan nem jutottak el - ami egyrészt a saját, deffenzív stílusuknak, másrészt Sergio Ramos top formába lendülésének köszönhető -, viszont a selección támadójátékát sikeresen tördelték szét apró darabokra. Így aztán spanyol részről már az első perctől fogva sem működött gyakorlatilag semmi, a labdakihozatalok kapásból halva születtek, a megszeppent klasszisok gyakran érthetetlen labdakezelési és technikai hibákat vétettek, és ha sikerült is valahogy elkecmeregni a tizenhatosig, legjobb esetben is csak szöglettel, vagy egy lelátón landoló lövéssel zárult az "akció". Valdez aktív leshelyzetet követő, jogosan érvénytelenített góljára nem érdemes pazarolni a karaktereket, bőven elég kínos volt az is, hogy Puyol számára többnyire megoldhatatlan feladatnak bizonyult tartani vele a lépést (egy Valdez-zel, emberek, nem egy Robben-nel, anyám borogass).
És amikor egy spanyol gólban már nem is, hanem egyszerűen csak abban bízol, hogy legalább ennél a nézhetetlen, fos játéknál nem kell elszenvedned rosszabbat egy középszerű csapat elleni negyeddöntőben, akkor jön a tornán eddig csak nagyon kevés alkalommal hibázó Piqué, és egy érthetetlenül ostoba, látványos mezráncigálással vitathatatlan tizenegyeshez juttatja az ellenfelet, ezzel pedig könyörtelenül széttiporja benned a remény nyeszlett virágszálainak utolsó nyomorult szirmocskáit is. Aki ezen a ponton még hitt bármiben, az nyilvánvalóan laikus, vagy javaslom neki, hogy hátralevő életét a lelkisegély-szolgálatnak szentelje, mert fényes karrier előtt áll. Azonban hiába játszik sokszor elviselhetetlenül impotens futballt ezen a vb-n, a selección felett mindvégig ott lebeg a csapategységnek, a harci szellemnek, és persze a varacskos malacnak a mutációjából teremtett különbejáratú őrangyal, aki képes az utolsó utáni pillanatban is kihúzni őket a szarból. A véletlenek szerencsés összjátékán kívül - a szabálytalanságot elszenvedő Cardozo enyhén ideges, Casillas aznap reggel borotválkozott, egy pillangó meglebbenti az egyik szárnyát Tókióban - ezúttal is pontosan egy klasszis és mentalitás nyújtotta csipetnyi pluszra volt szükség a Hihetetlen Megmeneküléshez. A világ egyik legnagyobb tizenegyesölőjének hírében álló Pepe Reina ugyanis tudta, hogy melyik irányba lövi majd Cardozo a büntetőt, és ezt az információt valahogy képes volt időben eljuttatni Casillas-hoz is, egyem a szívét. San Iker pedig a lövést szimbolizáló kérdésre ("most komolyan képesek vagytok ÍGY kiesni?") egy pofátlanul magabiztos, már-már lezser védéssel válaszolt.
Ami ezt követően történt, az alighanem minden idők egyik legbizarabb, világbajnokságon előforduló eseménysorává teszi ezt a szűk 4-5 percet. Csak a rend kedvéért: Villa rögtön Casillas kirúgása után kiharcolt egy tizenegyest a túloldalon, amit Xabi Alonso belőtt, de a korán bemozduló játékostársak miatt újra kellett rúgnia, másodjára persze kihagyta, (nagy levegő) Fabregas-t buktatták, de a bírónak nem volt elég bőr a képén újabb büntetőt ítélni, végül a kipattanó labdát valaki a kapufára vágta a kavarodásban. Alig telt el néhány perc, az eredmény változatlan maradt, de ahogy az a ritkán tapasztalható halálközeli élmények hatására történni szokott, a két csapat tagjai és szurkolói előtt lepergett életük filmje, a meccs pedig már soha többé nem lett ugyanaz, mint ami előtte volt.
Utólag persze okosabb az ember, de nyilvánvalóan a spanyoloknak jött jobban ez az ébresztő koffein kúra, mert megtörte a játék addig Paraguay-nak és a döntetlennek kedvező ritmusát. Ráadásul még pont az őrültek háza előtt lejött Torres, hogy átadja helyét a jóval életrevalóbb Fabregas-nak, és végképp lerántsa a leplet két olyan dologról, amit eddig is sejthettünk, de éppen ideje volt már határozottabban is tudatosítani.
1. Del Bosque a helyes kezdőcsapatot csak a legritkább esetben képes eltalálni, meccselni viszont nagyon tud, még ha ennyi ingujjban rejtegetett ásszal nem is olyan nehéz feladat nagy zsugásként sziporkázni. Ugyanezt a cserét már láthattuk Chile ellen is, csak a hatásosságáról az alibizésbe fulladó játék miatt nem győződhettünk meg kellőképp. Hát most igen.
2. Sajnos sikerült halálos pontossággal is diagnosztizálni azt a rákos daganatot, ami belülről marja szét a selección játékát: Fernando Torres-nek hívják. Vérzik az ember szíve, de be kell látni, hogy eddig kivétel nélkül minden sokkal jobb volt, ha nem tartózkodott a pályán.
Megszállott rohangálás vette kezdetét a győzelemért, a Cesc jelenléte miatt a letámadásokkal szemben jóval ellenállóbbá váló középpálya felülkerekedni látszott az enyhén viharvertnek tűnő paraguayiakon, de ezzel megint csak ott voltunk, ahol a part szakad, mert bár a kapuig sikerült végre eljutni, a helyzetek egyáltalán nem akaróztak jönni. Del Bosque aztán a 83. percben úgy döntött, hogy végleg berúgja a rakoncátlankodó motort, és jó érzékkel küldte fel Pedro-t a jobb szélről kavargatni, na meg kicsit széthúzni a védelmet, és így már nagy nehezen, vért izzadva végül sikerült is áttörni a falat. Szürreális meccshez szürreális gól dukál, de valójában a spanyol válogatott komplett világbajnoki szereplését is jól szimbolizálta ez az Iniesta szóló+Pedro ziccerben kapufát talál+Villa mindkét kapufát érintve bevágja kombó. Santa Cruz még belőhette volna az egyenlítő gólt egy Casillas-ról kijövő labdából, de a spanyol kapus egy remekbeszabott reflexmozdulattal hárított, és ezzel véget is ért ez az iszonyat, a selección történelmet írt, és első ízben jutott a világbajnokság elődöntőjébe, amióta létezik elődöntő egyáltalán. Pocsék játékkal, végig szenvedve, de többé-kevésbé megérdemelten.
Casillas (7) - Reina sugallatára simán fogta a büntetőt, és bravúrral védte Santa Cruz lövését is, ami a paraguayi egyenlítést jelenthette volna. Persze nehéz elfelejteni, hogy éppen róla pattan a csatár elé a labda Barrios lövését követően, és ha Santa Cruz jobban koncentrál, akkor állhatott volna a kapuban akár a Jóisten is. Viszont csapatkapitányhoz méltó higgadtságával és két szenzációs védésével leginkább ő tartotta életben a spanyol reményeket. Tényleg nem kell az a szakáll, a bajusz viszont egyértelműen mágikus erővel bír.
Sergio Ramos (7) - Meglepő módon a legbiztosabb pont volt a védelemben, rendszeresen javítgatta a bénázó Puyol hibáit is, nem sok párharcot tudtak nyerni ellene. Viszont cserébe a támadójátékhoz ezúttal kevesebbet tudott hozzátenni.
Puyol (5) - Az a Valdez szopatta menetrendszerűen, aki Dortmundban új értelmet adott a pancser kifejezésnek, és akinek még Japán ellen is feltűnő volt a nehézkessége, lomhasága, és ügyetlensége. Ez mindent elárul Puyol teljesítményéről.
Piqué (5) - Érthetetlen, hogy a világbajnokság egyik legjobb védője hirtelen mitől tűnt annyira frusztráltnak és idegesnek, mintha valóban egy méhraj kergetné. A bogaras játékának megmagyarázhatatlan és rejtélyes mélypontja volt, amikor tisztességes helyezkedés helyett inkább megpróbálta tőből kitépni Cardozo karját. A látványos amputációs kísérletet joggal honorálta a bíró sárga lappal, és a potenciálisan vb-kiesést jelentő büntetővel.
Capdevila (6) - A Portugália elleni meccs láthatóan tényleg életet lehelt belé, eddig összesen nem jutott el annyi beadásig, mint amennyit csak ezen az egy meccsen produkált, bár túlzottan hatásosra sajnos nem sikerült egyik sem. A védőmunkájába többnyire nem lehetett komolyabban belekötni, bár a végén az ő oldaláról kúszhatott fel lövésig Barrios, de a kialakuló ziccer egyértelműen Casillas hibája volt.
Busquets (6) - Akárcsak az egész csapat, ő is mérhetően pontatlanabb volt az előző meccsen mutatott formájához képest, legtöbbször egyáltalán nem zavart sok vizet. Sok jó tulajdonsága van Sergio-nak, de ha a csapat nem működik megfelelően, akkor az kizárt dolog, hogy éppen ő tudja a hátára venni, ebben mindenképpen gyengébb Xabi Alonso-nál, de a vele nagyjából egyidős Piqué-nél is.
Xabi Alonso (6) - A kisebb sérülése óta rendesen elszürkült, sem támadásban, sem védekezésben nem tudott maradandót alkotni.
Xavi (7) - Az igyekezete derék, a pontossága és labdabiztossága nagyot javult, ideje lenne menetrendszerűen is előhúzni a portugálok ellen produkált sarkazáshoz hasonló extrákat a kalapból, és nagyjából el is mondhatnánk, hogy formába lendült. Akadt pár ígéretes távoli lövése is.
Iniesta (7) - A gól gyakorlatilag az ő gyermeke volt, és bár ez még mindig nem a legjobb Iniesta, azért a mérkőzés vége felé már erősen közelített ahhoz. A régebbi spanyol válogatottak és a mostani között nagy mértékben jelenti a különbséget az ő játéka, mert ha nem is csillog-villog mindig, ha nagyon kell, mindig rá tud tenni egy újabb lapáttal, ez pedig a nem lankadó győztes mentalitásnak egy fontos sarokköve.
Villa (7) - Mezőnyjátékát tekintve talán most volt a leggyengébb a Svájc elleni mérkőzés óta, nagyon felkészültek belőle a paraguayiak, de amellett, hogy minden ravaszságát és rutinját latba vetve kibrusztolt egy büntetőt, csak bevágta a győztes gólt is végül. És azt a kapufáról keményen kipattanó labdát sem tudta volna akárki ilyen könnyedén megszelidíteni ám.
Torres (4) - Sajnos nincs mit szépíteni a teljesítményén. Igen, nagyon gyors a kezdősebessége, és tényleg csinált két-három szép cselt, de ezek után is rendszeresen elhaltak rajta a támadások. Később teljesen felszívódott a sűrűjében, lövésig esélye sem volt eljutni. Le kell ültetni a padra.
Fabregas (6,5) - A friss, pihent Fabregas beállítása Aragones kedvenc cseréje volt az Eb-n, Del Bosque is kezdi megérteni, hogy miért. Érezhetően stabilabbá, mozgékonyabbá , és plasztikusabbá vált a középpálya a beállását követően.
Pedro (6) - Esett-kelt, de legfontosabb taktikai feladatát, a védelem szétfeszítését sikerült ellátnia, aztán középre húzódva ziccerbe is került, kihagyta (a kipattanót meg szerencsére Villa szedte össze). Mindenképpen hasznos csere volt.
Marchena (0) - Szaladgálhatott kicsit a pályát sérülés miatt elhagyni kényszerülő Puyol helyén.
Spanyolország: Casillas, Piqué, Puyol (Marchena 84'), Iniesta, Villa, Xavi, Torres (Fabregas 56'), Capdevila, Xabi Alonso (Pedro 75'), Ramos, Busquets
Paraguay: Villar, Veron, Morel, Cardozo, Barreto (Vera 64'), Santana, Da Silva, Caceres (Barrios '84), Riveros, Valdez (Santa Cruz 72'), Alcaraz
Gólszerző: Villa (83')
Ezen a meccsen sikerült a legvégsőkig feszíteni a húrt úgy, hogy még éppen nem szakadt el. Korábban azt írtam, hogy a szerencsés véletlenek csak az elődöntőig vihetik a hátukon a csapatot, és valóban, pontosan most jött el az ideje annak, hogy Del Bosque belássa és kijavítsa az alapvető hibákat. Például Németország ellen nem ártana előállni valami újdonsággal a kezdőcsapatot illetően, mert a jó krautok kifejezetten arra vannak predesztinálva ezen a világbajnokságon, hogy igazságot szolgáltassanak, eddig két király meztelenségét leplezték le csont nélkül. Súlyos balfogás lenne tehát ugyanazzal a kiszámítható futballal próbálkozni ellenük, amit még a Chile vagy Paraguay szintű ellenfelek is képesek voltak hajszál híján legyűrni, de az elődöntőről mindenképpen várható egy terjegősebb előzetes poszt.
Addig is lehet abba a kapaszkodni, hogy a spanyol válogatott sármját a korszakos hagyományoktól eltérően ezúttal nem a szépségbe való romantikus belepusztulás, vagy a kezdeti parádézást követő, mentális teher alatti összeroppanás, hanem a csúnya, kiszenvedett győzelmek adják, és most, hogy végre sikerült átlépnie a saját történelmének árnyékán, talán végre a játékában is megtalálja azt az egységet, ami közösségként egyértelműen jellemző rá, és ami a szerencse és David Villa mellett idáig repíthette.
Következő meccs: Spanyolország - Németország, világbajnoki elődöntő, július 7., szerda, 20:30.