Spanyolország - Hollandia 1 - 0
2010. július 11., Johannesburg, Soccer City, kellemetlenül hideg, téli este. Röpke 116 perce tart minden idők egyik leggyűlöltebb világbajnoki döntője, két gyűlölt finalistával, amikor az őrizetlenül hagyott Iniesta - aki gólt tényleg csak akkor tud rúgni, ha nagyon muszáj - kap egy lezserül pontos átadást Fabregas-tól, tol egyet a labdán, szépen rádől, majd a tehetetlen Stekelenburg, és a későn érkező Van der Vaart mellett, nagyjából 6 méterről a hosszú alsóba bombázza azt. A spanyolok ezzel a góllal pontosan úgy nyerték meg a világbajnokságot, ahogy jóformán az egész tornán játszottak: küszködve, szenvedve, csúszva-mászva, szerencsésen és vitatható bírói ítéletek kereszttüzében - de összességében megérdemelten. És persze 1-0-ra.
Nehezen hiszem, hogy bárki mást várhatott volna ettől a mérkőzéstől, hacsak nem épp tegnapelőtt érkezett egy Delorean-nel, egyenesen 1998-ból, amikor még minden idillikus volt, vagy legalábbis a könnyes futballnosztalgia hatására úgy tűnik, hogy szebben csicseregtek a madarak, olcsóbb volt a kenyér, a spanyol és a holland csapat pedig egymást licitálta túl a gyönyörű támadójátékkal való pofáraesésben (és általában az előbbi robbantott bankot). Ezen a 2010-ben játszódó, európai szemmel szürreális téli nyárestén azonban nem láthattunk sem totális futballt, sem nyíltsisakos küzdelmet, mert azóta persze cinikusabbá vált ez a világ, és hajjaj, vele együtt a foci is. A hollandok még az eddig megszokottnál is rücskösebben játszottak, még vastagabb szögesdrót kerítést húztak fel a kapujuk elé, gondosan telepítve és élesítve a Van Bommel és De Jong kódnevű taposóaknákat, és ha nem számítjuk a taekwondós elemeket - amik miatt már a 30. perc környékén illett volna emberhátrányba kerülniük -, akkor ezt a védelmet bizony sokkal jobban kitalálták, mint a németek vagy a portugálok; spanyol részről pedig maradt ugyanaz a horrorpornó-forgatókönyv, ezúttal egész estés, szélesvásznú moziváltozathoz adoptálva. Aki nézte a meccseket és/vagy olvasta a blogot, az valószínűleg már kívülről fújja a szkript összes jellemző sablonját: jól meghajtott első negyedóra, némi tanácstalanság, sok kínszenvedés, pár kiváló csere Del Bosque-től, egyre fokozódó spanyol nyomás, majd valamikor a vége felé egy gól. Nincs utolérhetetlen gyönyörérzet, még a drámai csúcspont alkalmával is elmaradt a hideglelős katarzis, mert ez sem volt egy különösebben élvezetes meccs, ami általában az összes többi meccsről is elmondható, amit a spanyolok ezen a vébén játszottak, csak erről méginkább - ez volt a trágya meccsek zeitgeist-je, mondhatni. És ezért nem szereti az úgynevezett semleges érzelmű nagyközönség ezt a csapatot, és irtózik belül attól, hogy teljes szívvel elismerje a világ legjobbjának. Pedig az, de még mennyire, hogy.
Az egyik mostanában elharapódzó vélekedés szerint ez a spanyol válogatott nem játszik szépen, sőt mi több, egyáltalán nem is játszik támadófutballt, tudniillik olyan kevés gólt lőtt, amennyivel még soha senki sem lett világbajnok ezelőtt. Eszerint az attraktív, támadó felfogás meglétére a bizonyíték mindenképpen csak az ellenfelek hálójába bepakolt gólok nagy száma lehet, amik mellé ihatunk kurva sok bort, nevethetünk a bohócokon, hüledezhetünk a látványos akrobata-mutatványokon, meg a labdán egyensúlyozó elefánton. Ezzel a nézőponttal az a probléma jelen esetben, hogy így a lekvár teszi el a nagymamát, és ezen állítás alátámasztásához még csak az összes, a vb-résztvevő csapatok támadó attribútumait mérő és jelző statisztikát sem szükséges átböngésznünk, pedig nagyjából mindegyik kategóriában a spanyolok végeztek az első helyen (aki nem hiszi, járjon utána). Csupán meg kell értenünk, hogy a futball elsősorban háború, és csak utána minden más egyéb, például közönségszórakoztatás, még ha nagy áldása is ennek a játéknak, hogy utolérhetetlenül látványos tud lenni (például ha labda helyett egy bottal tologatható, alig látható koronggal játszanák, máris kevesebben néznék ugye). Nem csak a makulátlanul szép, esztétikus, dicsőséges, vagy diadalittas pillanatait érdemes értékelnünk - ahogy festményekből, vagy szobrokból sem csak a szépek, vagy a mozgalmasak érdekesek okvetlenül -, hanem az ocsmányakat, az iszonytatóakat, vagy az unalmasakat is. Ha pedig nem értjük vagy élvezzük a pályán uralkodó farkastörvényeket, felesleges a belépőnk árát visszakövetelve vernünk a jegypénztár pultját: ezek a csapatok erősségüktől függően győzni vagy túlélni érkeztek ide, nem azért, hogy nekünk tetszelegjenek (és ebből a szempontból a szambára szomjazó közönségnek részben bemutató, a csapatával mégis kíméletlenül jó futballt játszató Dunga a világbajnokság egyik legnagyobb hőse - még ha bukott is).
Persze az világos, hogy egy akciódús, lealázós győzelmet, vagy fordulatos párbajt egyszerűen nagyobb élvezettel néz az ember, mint egy végeláthatatlan hosszúságú iszapbirkózást, csakhogy ettől még az utóbbi esetenként hozhat jobb futballt, és szolgáltathat jóval magasabb színvonalú támadójátékot, még ha a meccs fent kitárgyalt, természetes körülményei ezt nem is képesek érvényre juttatni. Az például törvényszerű volt, hogy a spanyol válogatott mérkőzései külső szemlélők számára úgymond unalmasak lesznek, de ennek az oka nem a csapat hozzáállásában vagy szimplán a játékában keresendő (és most érdemes egy újabb pillantást vetni azokra a statisztikákra), hanem éppen abban, hogy nemzeti válogatott ilyen esszenciális szintre talán még soha nem fejlesztette a mérkőzéseket labdabirtoklással kontrolláló, rövidpasszos és technikás, de mindenekelőtt nagyon is támadó futballt. Az ellenfelek csak azt tették, amit minden épeszű, a kezében egyetlen nyomorult pisztolyt szorongató katona tenne a csatatéren, ha szemből, a péppé lapítás nemes szándékával egy Tigris tank közeledne: beásták magukat, kidobáltak pár gránátot, és imádkoztak. Hogy Iniesta a harmadik terepakadályon már ne jusson túl, hogy Xavi-tól öten már el tudják venni a labdát, nyolcan meg le tudják zárni a passzsávjait, hogy Xabi Alonso szemére húzódjon hályog, hogy Sergio Ramos állíttassa ki magát, Villa csessze el a ziccert, Casillas ne borotválkozzon, Busquets meg csak simán dögöljön meg. Némely kívánság teljesült, a csapat nem futballozott a legjobb formájában, ki-kicsúsztak a kezéből a meccsek olykor, több ízben szüksége volt a szerencsére, ráadásul Torres beállításával Del Bosque néha 10 emberrel küldte fel őket a pályára, ami nagyvonalú hendikep; de a selección olyan volt ezen a világbajnokságon, és pláne ezen a meccsen, mint Bud Spencer a filmjeiben, aki akkor sem esik össze, ha egyszerre heten ütlegelik, plusz hárman kapaszkodnak a szakállába, és egyébként is morcos a másnaposságtól - szóval csúf és szőrös, de minden kétséget kizáróan sexy. Ha már a polipot lenyúltuk a németektől, akkor nyúljuk le a Paulnál valamivel kevésbé jóképű, de hozzá hasonlóan bölcs Gary Linekert is: A futball egy olyan játék, amit 22 ember játszik 90 percen keresztül, és a végén mindig a spanyolok nyernek.
Rendhagyó lesz az utolsó értékelő szekció, ugyanis egy huszáros vágással nem csak ennek a vékája alá rejtettem a meccs néhány kulcspillanatának bemutatását, hanem mindenkinek osztok évvégi bizonyítványt, a pályára ezúttal nem lépőket is beleértve. Hősök, színpadra!
Casillas (8,5) - A legfontosabb meccsen nyújtotta a legkiemelkedőbb teljesítményt, ami nem csak a kapus-kvalitásairól árul el sokat, hanem a csapatkapitányi karszalag viselésének jogosságára is megfellebezhetetlen bizonyítékot ad. A hollandok egyedüli nagy helyzeteinél, Robben mindkét ziccerénél a lehető legjobb ütemben mozdult ki, és a lehető legjobban reagált mintha csak Valdest látnánk. Semmivel sem tudták zavarba hozni, ha kellett, még Puyol-t is letarolta, csak hogy elérje a labdát, megfélelmlíthetetlen volt. Ha papírzacskó lett volna a fején végig, akkor is kitaláltuk volna, hogy teljesen csupasz a képe, persze lehet, hogy nem a meccsre, hanem az azt követő interjúra gyúrt vele (érthető). Nagyon jó vb-t zárt, és a csapatkapitányként lehúzott válogatott meccsek rekordját már elorozta Zubizarretától, hamarosan a maradékot is el fogja. Nagyobb összegben fogadnék rá, hogy 8 év múlva is ott lesz a keretben, halhatatlan alakja a spanyol labdarúgásnak.
Capdevila (7) - Néha akadtak gondjai Robben-nel, de komolyabban egyszer sem tudta őt megetetni ez a botcsinálta Messi-klón, igaz, ehhez alkalmanként kellettek a többiek is. Sokszor hozta fel szépen a labdát a szélen, de túl közel nem merészkedhetett Stekelenburg kapujához. Minden bizonnyal leszerel a spanyol válogatott kötelékéből, és talán jobban is fog hiányozni, mint hinnénk, Del Bosque nem véletlenül bízott benne jobban Arbeloánál, aki az egyetlen lehetséges utódja jelen pillanatban.
Piqué (8) - Robben helyzeteinél mintha ő is bealudt volna kicsit, egyébként nem tudott hibázni, ráadásul a mérkőzés vérgőzös aprításához képest kiemelkedően tisztán játszott. 23 évesen máris megnyert mindent, a világbajnoksággal olyasmit is, amiről Hierro vagy Camacho hiába ábrándozott. Nyilvánvalóan hosszú évekig lesz stabil kezdő a válogatottban, és biztos vagyok benne, hogy az imént említett legendás elődök között emlegetik majd az ő nevét is előbb-utóbb. De inkább előbb.
Puyol (7) - Az van, hogy ha Robben elesik annál a bizonyos helyzetnél, akkor őt leküldi Webb egy pirossal, de a holland végül tovább tudott menni - pedig ennél kevésbé nyilvánvaló helyzetekben lazán feldobálta magát a vb-n, furcsa -, San Iker megmentette a napot, szóval megúszta mindenki. Mindent beleadott egyébként, élő legendává vált ezen a tornán, de valljuk be, lassul már rendesen, nem lenne meglepő a visszavonulása.
Sergio Ramos (8) - A torna előtt még az volt a helyzet, hogy José Mourinho mindenképpen középső védőként számít rá Madridban (Gundelnek ezúton is üzenem, hogy elég lett volna beleolvasnia ebbe a posztba, és akkor máris nem csinál hülyét magából az ezzel kapcsolatos okoskodásával), de elnézve a jobb szélső vb-n nyújtott teljesítményét, talán annyira nem fog ragaszkodni Maicon leigazolásához. Ramos ugyanis úgy játszott ezen a meccsen, ahogy nagyjából végig: könyörtelenül jól. Mint ahogy az várható volt jóelőre, Kuyt-öt simán felzabálta, Elia már egy árnyalatnyival gyorsabb volt neki, de őt meg nem bírták normálisan megjátszani Sneijderék. Emellett persze folyamatosan ott kavargatott a holland tizenhatos környékén, rögtön az elején gólt is rúghatott volna egy kiváló csel után. A favágó ellenfél sajnos őt is lehúzta kicsit a saját szintjére, aztán majdnem legyőzte a rutinjával - elég keményen odapakolt nekik, persze félreértés ne essék, nem a börtönből frissen szabadult De Jong testi épségét féltettem. Kisebb csalódás, hogy nem vágatta le a haját a pályán, mint 4 éve Camoranesi, pedig győzelem esetére beígérte. Majd 4 év múlva.
Busquets (8) - Kinyomhatatlan kullancs volt Sneijder seggében, és az egyébként perfekt mérkőzésén mindössze egy hibát követett el, rögtön az elején csúnyán odapasszolta a labdát Kuyt-nek, szerencsére a szörnynek 18 méterről ez nagyon nem számít gólpassznak. Műesések, fetrengések, és ami a legfontosabb, hogy többnyire lapok nélkül hozta le a vébét, pedig minden meccsen végig játszott. Aki tud mutatni nála jobb védekező középpályást 21 (!) évesen, az szóljon most, vagy hallgasson mindörökké.
Xabi Alonso (6,5) - Kevésbé sikerült meccs volt ez neki, a hollandok a németekénél feljebb tolt, és agresszívebb védelmi vonalának talán ő látta a legtöbb kárát. Nem voltak döntő momentumai, inkább csak csöndben melózott, és segített, ahol tudott. De Jong egy jól irányzott dragon kick-kel padlóra küldte, járt volna a piros. A torna egészén majdnem végig zseniálisan játszott, meglepne, ha 4 év múlva nem lenne a vb-re utazó keret tagja, hiába lesz már 32.
Xavi (7) - Kőkeményen őrizték, az első félidőben eléggé eltűnt, aztán a másodikban már előkerült, és megfelelő ritmusban pumpálta a vért a selección áramlataiba, miközben a kaput is folyamatosan támadta, felzárkózott a befejezésekhez. Ha nincs a löbbölt passza Iniestának, akkor Heitingát sem állítják ki, az a többször is visszajátszott, tizenhatoson belül történő esése viszont joggal nem ért tizenegyest Webb-nél. Eléggé megviselte a hollandok játékstílusa, nehezen tudta megőrizni a nyugalmát, szerencsére egy kis hisztinél nagyobb baromságot nem követett el. Ahogy az elődöntő előtt készített interjúban is mondta, a pályafutása megkoronázása a világbajnoki győzelem, és bár ezeken a meccseken többnyire nem játszott káprázatos formában, így is joggal nevezhetjük minden idők legjobb spanyol középpályásának. Az Eb-n még biztosan játszani fog, de szép lassan átadja majd a helyét Fabregas-nak, soha rosszabb utánpótlást.
Iniesta (8) - Külön utaztak rá a hentesek, Van Bommel ott taposta, ahol érte, és majdnem ki is provokálta ezzel a kiállítást, Iniesta ugyanis elvesztette a fejét, egy lökéssel törlesztett, amire nincs mentség. Szerencsére Webb nem akart ezzel belenyúlni a meccsbe, bár ekkor már csak a lovak közé ejtett gyeplőt igyekezett kibányászni valahogy ez a szegény ember. A döntése vitatható, az indokai viszont világosak, a piroslapot csodával határos módon hetedjére is megúszó Van Bommel nem érdemelte volna meg, hogy a csapata így kerüljön előnybe. Iniesta mindenesetre jól játszott, majdnem minden narancs sárga lett miatta, a menetrendszerű késeléseken kívül semmivel sem tudták tartani. Elszórakozott több gólhelyzetet is, aztán eldöntött mindent, ezzel második helyen zárt a házi góllövő listán, persze, hogy ő, aki soha nem rúg gólt. 9 hónappal azután, hogy szintén győztes találatot szerzett a Chelsea ellen a Bajnokok Ligája elődöntőjében tavaly, Katalóniában ugrásszerűen megnőtt az újszülöttek száma a kórházakban, szóval úgy kábé 2011 áprilisára nem árt majd építeni pár újat, hogy elférjen a sok csecsemő, akik persze mind az Andrés nevet fogják viselni (tényleg, kit érdekel az a Wayne Rooney-kkal teli kocsma most már?). Még lazán van rá 6-7 éve, hogy elorozza a minden idők legjobb spanyol középpályása címet Xavi-tól.
Villa (6,5) - A szokásos színvonalon robotolt megállás nélkül a mezőnyben, a kapu előtt meg igyekezett tüzet csiholni abból a kevéske szikrából, ami a darálóban jutott neki, több-kevesebb sikerrel. A mérkőzés elején még úgy tűnt, hogy biztosan gólt lő, aztán a végefelé már lógott a bele, joggal kapta le Del Bosque. Ha konkrétan ez a meccs annyira nem is, a világbajnokság Villáé volt, és bár Müller kapta az Aranycipőt, Forlán pedig az Aranylabdát, a spanyol 7-esre valószínűleg legalább ennyien fognak emlékezni. Neki sikerült az, ami a hasonlóan tehetséges Raúl-nak nem: korszakos játékossá vált a nemzeti színekben, ráadásul hamarosan a nagy előd gólrekordját is megdönti majd. A Barcelona meg dörzsölheti a tenyerét, hogy már a vb előtt sikerült megvennie, jelenleg 70 misi alatt a Valencia képviselői le sem ülnének tárgyalni róla. Most nyilván verik a fejüket a falba valahol, hát szelaví.
Pedro (6,5) - Jól mozgott most is, indult tőle pár ígéretes összjáték, bár a holland izomagyúakkal azért több problémája akadt, mint a német kislányokkal. A második félidőben kissé elkámpicsorodott, Del Bosque-nek viszont széljátékra volt szüksége, szóval jogosan cserélte le. Talán kicsit csalódott, hogy jó szokásával ellentétben most akadt egy versenysorozat, amiben nem tudott gólt lőni, de ha valakinek, akkor neki biztosan lesz még erre ideje. Nem a leglátványosabb tehetség, de annyira alázatos, szorgalmas, és kitartó, hogy ebből még bármi lehet, természetesen nem a további vb- és Eb-résztvételekre gondolok, mert az nyilvánvalóan alap. Ha Müller kapcsán mindenki ezt emlegeti, akkor vele kapcsolatban is kell, hogy két éve még a harmadosztályban futballozott jóformán. Félelmetes karrier.
Jesús Navas (7) - Megint remek érzékkel cserélt Del Bosque, Navas széljátékával sikerült csak igazán terpeszállásba erőltetni a holland védelmet - hogy aztán később Fabregas és Iniesta miatt kényszerüljenek lehajolni a szappanért. A tolókocsiját vadul tekerő Van Bronckhorst nem nagyon tudta felvenni a versenyt Jézus vadászgépeket idéző utazósebességével. A lelátón való kupamarkolászást követően valószínűleg nem kellett álomba sírnia magát a honvágya miatt éjjel, bárcsak minden depressziós kölyköt ilyen nyári táborba küldhetnének a szülei. Fényes jövő előtt áll, pláne ha figyelembevesszük, hogy a harmadennyire nem meggyőző, argentin Di Maria ősztől a Real Madridban folytathatja.
Fabregas (7) - Jobban szeret közel lenni a kapuhoz Xavinál, és ott jóval hatékonyabb is. A beállása után nem sokkal eldönthette volna a meccset, de Stekelenburg valahogy hárította a ziccert. Aztán kicsit később már tényleg el is döntötte, neki egy ilyen gólpassz ujjgyakorlat. Sajnos sehogyan sem fért be a kezdőcsapatba, de ez 2 év múlva már egészen másképp lesz, pláne, ha nem szúrja el a jövőjét a kurvázással klubkurválkodással, mint Ribery. Ilyen kevés játékperccel is jónak mondható világbajnokság van mögötte, előtte pedig határként a csillagos ég.
Torres (5) - Értelmes megmozdulás nélkül hozta le a meccset, a legtöbben arra fognak emlékezni, ahogy belesérült egy rossz lépésbe. Élete legrosszabb éve ez, mindenképpen a legnagyobb csalódás az ő szereplése, gyakorlatilag semmit sem ért a jelenléte, a döntőt megelőző könyörgése Del Bosque-nek a kezdőcsapatba kerülésért is jelentősen rontja a megítélését. Remélhetőleg nem tette tönkre örökre a sérülése, és az azt követő műtét, a Liverpool-t pedig Rafa Benitez, tehát nem indul el lejtőn a pályafutása (mert láttunk már ilyet is).
Valdes, Reina - A Svájc elleni vereség miatt egyetlen játékperchez sem jutottak, de a képek és felvételek alapján sokat hozzátettek a csapat hangulatához, Reina meg ugye kivédetett egy büntetőt Casillas-szal. A spanyol futball kapus poszton elég jól el van eresztve, szóval majd meglátjuk, hogy Victornak milyen esélyei vannak a továbbiakra, ellenben Pepe garantáltan sokáig maradni fog még.
Marchena - Kétszer is becserélte Del Bosque a védekező középpályás posztjára! HA! Ha Puyol visszavonul, talán - nagyon talán - valamivel ő is többet fog majd játszani az elkövetkezendő egy-másfél évben csereként, 30 évesen még nem olyan vén.
Arbeloa - Capdevila még az előkészületi meccsek során kiszorította, majd a padon is hagyta. Menet közben kívánatosnak látszott a változtatás, Del Bosque azonban bölcsen megőrizte bizalmát a Villarreal balbekkjében. Az öreg harcos utódja azonban szinte garantált, hogy ő lesz.
Mata - Egyszer volt lehetősége pályára lépni, akkor elfogadható volt, ezt leszámítva többnyire csak a padon porosodott. Lesz ez még jobb.
Javi Martínez - Megmutathatta magát egy végigalibizett félóra erejéig, ennél nem is nagyon álmodozhatott dicsőbb pillanatokról. De bekerült a körforgásba, neki ez a lényeg.
David Silva - A legnagyobb meglepetés Del Bosque-től a Silvának kiosztott kevés játékperc volt. Második ránézésre azért nem annyira érthetetlen ez, Svájc ellen besült a koncepció, változtatni kellett, ő pedig poszt nélkül maradt a csapatban. A vb közben lezajló átigazolása a Manchester City-hez sem valószínű, hogy különösebben tetszett volna a kapitánynak.
Llorente - Nagyszerűen játszott Portugália ellen, az alapján egy kicsit sajnálhatjuk is, hogy nem láthattuk többet a pályán. Remélem lesz még lehetősége gólokat rúgni a selecciónban, rendkívül szimpatikus figura. Reméljük addigra lesz végre az ő méretében is spanyol mez.
Raúl Albiol - Egyetlen percet sem játszott, még nem jött el az ő ideje, viszont Puyol távozásával biztosan el fog.
Egy dologról nem esett szó soha ezen a blogon, mégpedig, hogy miért is kellene, vagy érdemes egyáltalán a spanyol válogatottnak szurkolni. Hosszasan tudnám sorolni az érveket a futballromantikus hozzáállástól kezdve, a nagy magyar válogatottakhoz közel álló játékstíluson keresztül egészen Kubaláig, Puskásig, Cziborig, vagy Kocsisig, de most már egyébként is felesleges. A legnagyobb érv úgyis az lenne, hogy azért, mert valakinek szurkolni kell baszki, enélkül ugyanis élvezhetetlen és fogyaszthatatlan a futball, egy világbajnokság meg aztán végképp. Legalábbis nekünk, magyaroknak, akik pótszerként még ilyen hülye blogokat is irogatunk már, hátha sikerül elhitetnünk magunkkal, hogy igazából ez így is olyan jó móka, mintha a saját csapatunk lenne ott, pedig hát megközelítőleg sem. Mert a mi csapatunk a magyar válogatott, és ha valaki hiányolta erről a blogról a T/1-ezést - nyertünk, vesztettünk, a németeket picsánrúgtuk -, akkor annak ezt a magyarázatot tudom adni. Őszintén remélem, hogy senkit sem zökkentettem ki az ünnepélyes hangulatából ezzel, de fontosnak éreztem leszögezni. Szóval továbbra is Viva Espana, de sokkal inkább Hajrá Magyarok!
Ezzel a poszttal a blog bizonytalan ideig felfüggeszti tevékenységét, és remélhetőleg legkésőbb 2 év múlva újra beindul egy spanyol szemszögből hasonlóan jól alakuló Eb alkalmából. Szeretném megköszönni mindenkinek a kitartó figyelmet, olvasgatást, kommentelést, facebook-lájkolást, a dicsérő szavakat, jól esett mind, és ezek nélkül fele ennyire nem lett volna szórakoztató csinálni, értelme legalábbis biztosan semmi. Külön köszi jóbarátaimnak, Julinak a míves, gyűlölve szeretett fejlécet (amit többszöri kérése ellenére is basztam kicserélni kisebbre), Mikinek a jobbnál jobb artworköket és Ana-Luciát, a Nou San Trafford fura urainak, Bencének és Henriknek meg minden egyéb segítséget. És persze a koleszos+homoszex+élmények keresőszavak alapján idetévedt olvasónak, hogy nem kommentelt.
Szép volt, jó volt, Oberhauseni Szent Pál legyen veletek, sziasztok!